Jonny Niesche & Márton Nemes: The Beauty That You See in Me Is a Reflection of You

Name: Jonny Niesche & Márton Nemes: The Beauty That You See in Me Is a Reflection of You
Start: 2026-05-12T18:00:00+02:00
Location: Hold utca 12., Budapest, Hungary, 1054

Schedule

Tue, 12 May, 2026 at 06:00 pm

UTC+02:00

Location

Hold utca 12., Budapest, Hungary, 1054 | Budapest, BU

Jonny Niesche & Márton Nemes
The Beauty That You See in Me Is a Reflection of You
A szépség kapcsolati esemény. Sajátos időbeliség lakozik benne. Kivonja magát a közvetlen élvezet alól, hiszen egy dolog szépsége sokkal később jelenik meg, egy másik fényében, mint reminiszcencia. Történeti lerakódásokból áll, melyek foszforeszkálnak.
Byung-Chul Han: A szép megmentése
A szép megmentése című könyvében Byung-Chul Han azt kritizálja, hogy a kortárs kultúra a szépséget puszta simaságra redukálja. Ehelyett a szépség helyreállítása mellett érvel: olyan minőségként, amely megőrzi fenséges (sublime), átalakító erejét, túlmutatva az anyagi világon. A szépség szerinte az idő távlatából fakad, és egy másikra – egy másik emberre, emlékre, közegre vagy színre – irányuló, szinte nosztalgikus visszaemlékezést igényel. Új megvilágításban, rétegzett, palimpszesztikus természetén keresztül foszforeszkáló fényt áraszt – egy belülről sugárzó, mindig jelen lévő derengést.
Pontosan ez a belső ragyogás, a szín anyagtalan tündöklése az, ami összeköti az ausztrál Jonny Niesche (szül. 1972, Sydney) és Nemes Márton (szül. 1986, Székesfehérvár) művészetét. Dialógikus kiállításuk címe is erre utal: The Beauty That You See in Me Is a Reflection of You, azaz „A szépség, amit bennem látsz, a te tükörképed.” A cím a szépség fogalma köré szerveződik, míg a „te” és az „én” együttes használata relációt állít és kölcsönösséget teremt. E viszony megfogalmazásával elmosódik a határ a néző és a látottak között: a szubjektum és az objektum felcserélhetővé válik, nézőpontjaik pedig megfordíthatók. A reflexió kettős iránya előhívják a visszatükröződés viszonylagosságát: kit és mit tükröz a tükör? Engem, mást, vagy esetleg valami köztes létezőt?
Jellegzetes színmezőiben, amelyek mára összeforrtak a nevével, Jonny Niesche a színek telítettségével és átmeneteivel dolgozik, miközben az észlelés természetét vizsgálva kérdőjelezi meg, hogyan látjuk, érzékeljük és rögzítjük a világot. Művei a festészet, a tárgy és az atmoszféra határán lebegnek, amellyel hagyományos nézői attitűdöket bizonytalanít el. Finom, festékszublimált voile anyagot feszít csiszolt tükörplexire, létrehozva egy sajátos, többrétegű felület, amely egyszerre materiális és immateriális, áttetsző és opálfényű. Lágy színskálái – a púderrózsaszíntől az élénk rozéig vagy éppen a mély borostyánszíntől a higgadt skarlátvörösig – kifelé halványuló, lekerekített téglalapokként terülnek szét a felületen. A szín itt nem annyira felvitt festékrétegként, mint inkább belülről sugárzó fényességként jelenik meg.
Áttetszősége révén az egymáson elcsúsztatott, rétegzett voile szövet moaré-hatást kelt, amely az egyébként statikus formákat optikailag ingataggá teszi, és finom, holografikus mozgást idéz elő, ahogy a néző helyzetet változtat, és a felület szívébe tekint (In the heart of the surface, 2026). A tükröződő élek és a sminkárnyalatokat idéző színek a művész gyerekkori emlékeiben gyökereznek, amikor édesanyját kísérte bevásárlóközpontok dekorkozmetikai osztályára, egyúttal a szépség egy alternatív értelmezésére is utalva. A Cosmos cosmetics (Honey vision) (2026) című műben a tükörpolírozott fémkeret kifeszített selyemvoile-rétegeket fog közre, amelyek együtt kijelölik a festmény-tárgy immateriális testét. Ugyanez az áteresztő, porózus minőség érhető tetten a Cosmos cosmetics (Scarlet vision) (2026) című kompozícióban is, ahol Nemes Márton Niesche művét programozott LED fénysorokkal keretezi. A színes fénysugarak a falról, a tükörszélekről és a szőtt anyag szinte pszichedelikus hullámairól verődnek vissza, a naplementék gyorsan változó, megfoghatatlan természetét idézve.
Nemes a festészetet élénk, több érzékszerve ható térré bővíti, ahol a szín, a hang, a fény és a struktúra egymásba olvadva hoz létre új valóságokat. Munkásságát a kromatikus folyékonyság és a totális síkbeliség elutasítása jellemzi, amely révén képfelületei dinamikus, immerzív környezetté alakulnak. The Void Paintings című sorozatában a festett képsík helyét tükröződő sárgarézlemez veszi át, amely a néző tükörképét a mű aranyló ködébe ágyazza. Legyen szó sárgarézről, festékszóróval fújt grádiensekről, lézervágott fémekről, LED-fényekről, faragott kőről vagy mázas kerámiáról, kompozíciói a tapintható anyagszerűség és a tapinthatatlan frekvenciák között ingadoznak. A techno kultúrában gyökerező, mégis a spiritualitás felé tendáló művei felfokozott, érzékszervi tapasztalást teremtenek, amelyben a transzcendencia mozgásba lendül.
Niesche és Nemes a kiállítást mint médiumot értelmezik: tükröződésekkel dezorientálják a térérzékelést, színskálákkal atmoszférát teremtenek, a hang integrálásával akusztikus miliőt hoznak létre, az anyagszerű illúziók keltésével képi hallucinációt idéznek elő, míg a szépség árnyalatról árnyalatra bontakozik ki. Az élénk színátmenetekkel megfestett ciklorámák körülölelik a nézőt; az éles élek és sarkok elmosása feloldja a horizontot, a végtelen tér érzetét keltve. A teret átitató atmoszférikus hangok Hencz Péter hosszú zenei kompozíciójából visszhangzanak. A Stereo Paintings – két falra szerelt, hangszórókkal ellátott festmény-objektum – lassulásra invitálnak és kitartó figyelemre ösztönöznek.
Ebben a körforgásban, ahol a figyelem egyszerre áramlik kifelé és befelé, Niesche vertikális, vele egymagas, oszlopszerű szobrai egyfajta önarcképként funkcionálnak. A hajnalkékből rügyrózsaszínbe áthajló selyemmel borított szobor hullámos tükörélekkel építi be a nézőt a műbe, konkrét dimenziót kölcsönözve a kiállítás címének. A művész önarcképe így a nézőévé is válik. Ezek a megszemélyesített, absztrakt totemek párbeszédbe lépnek Nemes monolitikus homokkőszobraival, amelyek keménységét a fluid kerámiák és fújt színek lágyítják. A talapzat tükröződő felülete a lenyugvó nap fényében színezett, mozdulatlan víztükör érzetét kelti. Egy álló test jelenlétét sugallva mindkét szobortípus szembesíti a nézőt, és a tükröződés révén közvetlen kapcsolattá alakítja a találkozást: az én nincs egyedül, hanem a másikban találkozik a saját tükörképével.
Niesche és Nemes alkotói gyakorlata élénk színek, markáns átmenetek és aranyló tükröződések áradatává olvad össze. A tükröződés – a „tiéd” és az „enyém” – labilis kölcsönössége Niesche moaréjában, Nemes lüszterében, és a közösen alkalmazott aranyló, reflexív felületetekben egyaránt jelen van. Ami ebből kibontakozik, nem a szépség rögzített képe, hanem egy fenséges, transzformatív találkozás: testben érzékelt, késleltetett, tündöklő kapcsolati esemény. Ami megmarad, az nem a kép vagy maga a találkozás, hanem annak utóhatása, hátramaradt fénye – egy foszforeszkáló nyom, amely túlmutat a látás pillanatán. A szépség tehát nem az objektumban vagy a szubjektumban honol, hanem a kettő közötti térben születik meg: a látásban, a tükröződésben és az emlékezésben. Ahogy Byung-Chul Han rámutat, a szépség késleltetve jelenik meg, egy másik fényében. Itt ez a másik bizonytalan: lehet te, én, a másik művész, a mű, a tér, vagy az átörökített emlék. Ami megmarad, az nem feltétlenül a kép, hanem annak a visszhangja – egy utóizzás, amely az idő múlásával bontakozik ki, messze a találkozás után.

szöveg: Hanna Claris
fotó: Jelen Ádám

//////////////////////////////////////////////////////////////////////

Jonny Niesche & Márton Nemes
The Beauty That You See in Me Is a Reflection of You
Beauty is a relational event. A specific temporality is inherent to it. It evades being enjoyed immediately because the beauty of a thing only appears much later in the light of another, as a reminiscence. It consists of historical layers which emit a phosphorescent glow.
Byung-Chul Han, Saving Beauty
In Saving Beauty, Byung-Chul Han critiques contemporary culture for reducing beauty to smoothness, and argues for its restitution as something that retains a sublime, transformative power. Beauty, he suggests, emerges through contemplative distance given by time, requiring a reflective glance—almost nostalgic—of another: another person, memory, ambience, or colour. Seen in a new light, and through its palimpsestic nature, beauty emits a phosphorescent glow—an ever-present, innate shimmer that radiates from within.
It is precisely this inner luminosity, the immaterial brilliance of colour, that brings together Australian artist Jonny Niesche (b. 1972, Sydney) and Hungarian artist Márton Nemes (b. 1986, Székesfehérvár). Their dialogical exhibition unfolds through its title: The Beauty That You See in Me Is a Reflection of You introduces beauty as a central theme, while establishing relationality and reciprocity through the direct use of you and me. By subsuming these positions, the distinction between the one who sees and the one being seen collapses, making subject and object interchangeable, their perspectives reversible. Operating through the ambiguity of reflection, the works evoke the relativity of a mirror image—of the self, the other, or something in between.
In his signature chromatic fields, Jonny Niesche engages saturation and gradation to probe perception—how we see, sense, and register the world. His works hover between painting, object, and atmosphere, unsettling habitual modes of looking. Using delicate dye-sublimated voile stretched over sanded mirror plexiglass, he constructs multilayered surfaces that are at once material and immaterial, translucent and opalescent. Soft spectrums—from blush pink to desert rose, from dark amber to sober scarlet—unfurl across outwardly fading, rounded rectangular formats, where colour seems less applied than emitted from within.
Layered voile produces moire effects and shifting transparencies: static forms turn optically volatile, producing subtle, holographic movement as the viewer shifts positions and gazes in the heart of the surface—to borrow an artwork title. Mirrored edges and make-up tones are rooted in the artist’s childhood memories of accompanying his mother to cosmetic displays in department stores, introducing an alternative reading of beauty. In Cosmos cosmetics (Honey vision) (2026), a mirrored metal frame holds taut layers of silk voile that demarcate the painting-object’s immaterial body. This permeability reappears in Cosmos cosmetics (Scarlet vision) (2026), where Márton Nemes locks Niesche’s piece in a frame of choreographed LED lights. Rays of colour refract from the wall, the mirror borders, and the psychedelic waves of the woven fabric, echoing the elusive hues of a sunset.
Nemes expands painting into exuberant, multisensory fields where colour, sound, light, and structure converge. His practice is marked by chromatic fluency and a refusal of flatness, transforming the picture plane into environments of movement and immersion. In The Void Paintings, a mirror-polished brass sheet replaces the painted surface, embedding the viewer’s reflection within the aurulent haze of the artwork. Whether through brass, airbrushed gradients, laser-cut metals, LED lights, carved stone, or glazed ceramics, his compositions oscillate between tactile materiality and intangible wavelengths. Rooted in techno culture yet reaching towards spirituality, his works offer spaces of heightened and embodied perception, putting transcendence in motion.
Together, the artists treat the exhibition itself as the medium. Reflections disorient space; colour spectrums ground ambience; sound constructs atmosphere; material illusion produces subtle visual hallucination—and beauty awakens. Cycloramas, gradient-painted with bright colours, envelop viewers, and by melting sharp edges and corners, they dissolve horizons, creating the illusion of endless space. Saturating the environment with atmospheric sounds, a long-form musical composition by Péter Hencz reverberates through the space. Stereo Paintings, wall-mounted painting-objects with speakers, invite slowing down and encourage sustained attention.
Within this circuit of attention, where perception flows simultaneously inwards and outwards, Niesche’s vertical, column-like sculptures—scaled to the artist’s height—suggest a form of self-portraiture. Covered in silk blending twilight blue with blossom pink, their wavy, mirrored edges incorporate the viewer’s distorted reflection into the work, giving a literal dimension to the exhibition’s title. The artist’s self-portrait becomes yours, too. These personified, abstract totems enter into conversation with Nemes’s monolithic sandstone sculptures, whose solidity is softened by fluid ceramic forms, sprayed colours, and a reflective base—like a still water surface tinted by the light of a setting sun. Suggesting the presence of a standing body, both confront the viewer and, through reflection, turn the encounter into a direct exchange: the self is never alone but met by its reflection in another.
The practices of Niesche and Nemes coalesce into a flood of vibrant colours, stark gradations, gilded reflections. The unstable reciprocity of reflection—yours and mine—plays out through Niesche’s moire, Nemes’s lustre overglaze, or their shared use of golden reflective surfaces. What emerges is not a fixed image of beauty, but a sublime and transformative encounter—embodied, delayed, relational, and luminous. What lingers is not only the image or the encounter itself, but its afterglow—a phosphorescent trace that persists beyond the moment of viewing. Beauty, then, is neither in the object alone, nor in the subject, but emerges between them: in seeing, reflecting, and remembering. As Byung-Chul Han suggests, beauty appears belatedly, in the light of another. Here, that other is unstable: it may be you, me, the other artist, the artwork, the space, the memory carried away. What remains is not necessarily the image, but its resonance—an afterglow unfolding over time, long after the encounter has passed.

Text: Hanna Claris
Photo: Adam Jelen