FEKETE ÁDÁM KIÁLLÍTÁSA: NO MORE TEARS / Ördögkatlan Fesztivál

Az utóbbi év legfontosabb felfedezése (a zongora, a zongorázás mellett) a rajzfüzeteim fontossága, illetve a rajzolás maga, aminek, kézenfekvő és körmönfont módokon, köze van a zongorázáshoz, pontosabban a szabad improvizáció és a kortárs zene gyakorlataihoz. Nyomok, nyomozás, nyomogatás, billentés és elbillenés, imbalansz és spaszticitás, mind a kezemmel összefüggésben, ami remeg, rezeg, kapkod, csapkod. Csuklik. Zokog? Egyszerre szeizmografikus és hottentotta; a születési oxigénhiány miatt fennálló idegrendszer-probléma teszi zabolátlanná. Szorítanom kell a tollat, hogy irányítani tudjam az irkalapokon, már-már görcsös (liluló) ököllel, emiatt a vonalak gyakran rovásjellegűek: véset, karc, sujtás, ütleg kergeti egymást, papírszakadtáig. Megnyomorítom a felhasznált felületeket, fertőzöm, delejezem, átütemezem; emiatt talán mégsem kell megrovásban részesülnie ezeknek a ferdehajlamú és ficamodott képeknek, kópiáknak, amik gyakran jazzesen félreszinkópáltak, miközben atavisztikus/infantilis (barlangrajzokra hajazó) absztrakcióikban fellelhetőek bizonyos alapmotívumok: zene, gyógytorna, epekedés, erőszak, filmek, állatmesék, szépírás és hospitalizáció. Az A5/A6 méretű sketchbookok terméséből néhányat nagyítva, néhányat zsugorítva, néhányat pedig eredeti méretben aggatok a Jurányi galériafalára. (Ezek printek! Az eredetik a füzetben maradnak, nem tépem ki őket. Nem és nem!) A címet Mal Waldron azonos című noktürnjétől kölcsönöztem. A dal zongoratrió-verziója felcsendül az Átszabva című stand upomban, odafent, havonta egyszer, a kamarateremben.
Fekete Ádám író és színházi alkotó, performer. Rajzol, zenél.