Egy óra csönd - SZÁRAZ DOKK

Egy kisvárosi klubban játszódik a történet, ahol minden héten összegyűlnek az idősek. A helyiség meleg, otthonos, a sarokban rádió szól, az asztalon gőzölgő teák, körülötte néhány idős hölgy ül, akik kötnek, beszélgetnek, nevetnek. A rádióban épp egy műsor szól az időskori elmagányosodásról és a demenciában élők nehézségeiről. A téma csendet hoz közéjük – mindenkinek eszébe jut valaki, akit érint. Ekkor szólal meg Juli a csoport egyik motorja: „Mi lenne, ha mi is tennénk valamit értük? Talán csak egy kis figyelem is sokat segítene.”
A gondolatból rögtön tett lesz. Juli azt javasolja, hogy szervezzenek foglalkozásokat a demenciával élőknek – ne terápiát, ne szakmai programot, csak együttlétet, játékot, beszélgetést. És ami még fontosabb: így azok, akik nap mint nap gondozzák a beteg szeretteiket, legalább egy órára fellélegezhetnek. A többiek egyetértenek, és hamarosan elkezdik felhívni az ismerőseiket. Van, aki az édesanyját hozza, más a testvérét, vagy a szomszédját. A klub hamar megtelik élettel – nevetéssel, emlékekkel, történetekkel. A kezdetben félénk találkozásokból lassan bensőséges közösség alakul. Az idősek, akik eddig csak hallgattak, újra megszólalnak; akik elfelejtettek mosolyogni, most újra nevetnek. Egyik alkalommal, miközben régi dalokat énekelnek, valaki tréfásan megjegyzi: „Ebből még színház is lehetne!” A mondat megmarad a levegőben, majd tervvé válik. Így születik meg a Senior Színpad ötlete – egy amatőr kis társulat, ahol a demenciával élők és gondozóik közösen lépnek fel.
A próbákon mindenki megtalálja a maga szerepét: van, aki mesél, más verset mond, van, aki csak ül és dúdol. A folyamatban azonban a legfontosabb nem a végeredmény, hanem az együttlét: az, hogy újra részei lehetnek egy közösségnek. A gondozók hálásak az egy-két óra pihenőért, a résztvevők pedig újra érzik, hogy fontosak, láthatók, szerethetők.
A történet végén előadják a műsorukat. A nézőtéren ott ülnek a családtagok, barátok, ismerősök. A darab egyszerre megható és derűs – egy pillanatra mindenki elfelejti a betegséget, a fáradtságot, a múlt és a jelen közötti homályos határt. Ami marad: az emberi méltóság, a közösség ereje, és az a felismerés, hogy a figyelem és a törődés a legnagyobb ajándék, amit egymásnak adhatunk.
A program hosszú távú célja, hogy rendszeres találkozási lehetőséget biztosítson a demenciával élőknek és hozzátartozóiknak, valamint megmutassa, hogy a művészet – különösen a színház – képes hidat építeni feledés és emlékezés magány és közösség között.
SZEREPLŐK:
Besenyei D. Éva
Ponyecz Mária
Kenderessy Szabó Anna
Pappné Mészáros Ágnes
Pálffy-Brillman Márta
Prágainé Katona Mária
Szél zsuzsanna
Törköly Mária
Horváth Rózsa
Lőrincz Ferenc
Pálffy Sándor
Kovács János
Hatvani Mihály
Az előadás ingyenes, regisztrációhoz kötött.